1918: Kitör az őszirózsás forradalom a fővárosban

“Miért tilos az Budapesten, ami megengedett dolog Prágában, Zágrábban? Hát a magyar nemzet még most is az utolsó nép maradjon?” A magyar Nemzeti Tanács katonákhoz intézett október 30-i keltezésű kiáltványában e két szónoki kérdés a forradalom kirobbanása előtti bizonytalanságot tükrözte.

Hiszen IV. Károly király ugyan végtelennek tűnő habozás után gróf Hadik Jánost jelölte miniszterelnöknek, de ő képtelennek bizonyult kormányt alakítani. József főherceg pedig, aki magyarországi főparancsnoki, nádori, sőt talán uralkodói ambíciókkal érkezett a széteső olasz frontról Budapestre, szintén képtelen volt befolyásolni az események menetét.

A pesti utca, akárcsak a vidéki közhangulat és a sajtó nagyobbik része, október utolsó napjaiban már a magyar Nemzeti Tanács mellé állt.

A Monarchia valamennyi nemzete megalakította saját tanácsait, amelyek a háborús vereség és a külpolitikai elszigeteltség, valamint a fenyegető forradalmak hatására egyik napról a másikra megbénuló osztrák-magyar állami apparátust jelentősebb ellenállás nélkül képesek voltak felváltani. Pár napig úgy tűnt, hogy a régi rend egyedül a magyar fővárosban próbálkozik komolyabb ellenállással. A Károlyi vezette Nemzeti Tanács óvatossága ráadásul időt adott Lukachich Géza budapesti katonai parancsnoknak arra, hogy megpróbálja megakadályozni a forradalmi hatalomátvételt.

Október 30-án délelőtt a budapesti rendőrség testületileg szintén a Nemzeti Tanács oldalára állt. A késő délutáni órákban előbb csekély számú, majd hatalmas tömeggé duzzadó tüntető sereg vonult végig a Rákóczi úton, a Körúton és az Andrássy úton a Károlyi-párt (Függetlenségi és 48-as Párt) központjáig, illetve a Nemzeti Tanács ideiglenes székhelyéül választott Astoriáig. A menetben egyre több katonát, tisztet lehetett látni.

A nap legnépszerűbb szövege kétségkívül Várnai Zseni “Katonafiamnak” című verse volt, amelyet röplapként terjesztettek, s melynek refrénje a még habozó katonákhoz szólt: “Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!” Az Astoria erkélyéről Károlyi a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozásra szólította fel a tüntető tiszteket, akik kivont karddal tettek esküt az új rend mellett.

Ezzel együtt egy csendőr őrjárat a kora esti órákban az Astoria előtti tömegre lőtt, ami rövid ideig tartó utcai lövöldözést váltott ki. Az incidens fokozta az ugyancsak az Astoriában székelő Katonatanács aktivitását. Este tíz órakor a tömeg a katonatanács utasítására előbb visszatartott és csatlakozásra késztetett a Keleti pályaudvaron két elszállításra váró menetszázadot.

Ezt követően a forradalomhoz csatlakozó katonák elfoglalták a városparancsnokság épületét, és az ott tartózkodó tiszteket letartóztatták. Más csoportok behatoltak a Conti utcai katonai fogházba, és kiszabadították az ott őrzött politikai foglyokat. Károlyi ugyan pár órával korábban elutasította a Katonatanács terveiben szereplő fegyveres hatalomátvétel forgatókönyvének – eredetileg november 4-re ütemezett – megvalósítását a városparancsnokság elfoglalásával, az események mégis ellenőrizhetetlenül és befolyásolhatatlanul felgyorsultak.

A k. u. k. sapkarózsák helyére őszirózsát tűző katonák sorra foglalták el a postákat, pályaudvarokat, telefonközpontokat és a fontosabb középületeket, ellenőrzésük alá vonták a hidakat, közlekedési csomópontokat. A dunai flottilla megbízhatóságát firtató kérdésére Károlyi az egyik őt kísérő matróztól a következő jellemző választ kapta: “A matrózok mindig a lázadás mellett vannak.”

Lukachich megpróbált a rendelkezésére álló katonai erőkkel rendet teremteni a fővárosban, de igyekezetét Károlyi kérésére valószínűleg maga József főherceg állította le. Az éjszakai órák ezzel együtt a teljes bizonytalanság jegyében teltek el. A Károlyi-hívek, a Nemzeti Tanács tajgai közül néhányan az Astoriában maradtak. “Reggelre valószínűleg lógni fogunk!” – mondta visszaemlékezései szerint Jászi Oszkár Kunfi Zsigmondnak, ami ugyancsak jól tükrözi a forradalom és a Nemzeti Tanács vezérkarának lelkiállapotát.

A sorsdöntőnek bizonyult éjszakán a fővárosi utcákat vigasztalan őszi eső áztatta: a tüntetők és a forradalom oldalára átállt fegyveres erők látszólag eltűntek, s ez tovább növelte a forradalom vezérkarának elszigeteltség-érzését. Amikor az egyik telefonközpont katonai védelmet kért tőlük, a Nemzeti Tanács nem tudott húsz fegyverest összeszedni.

A Lukachich parancsnoksága alatt álló és megbízhatónak mondott bosnyák karhatalmi ezred rendteremtő fellépése helyett 31-én hajnalban, József főherceg hívatta fel a Várba Károlyit, és a király nevében megbízta a haladéktalan kormányalakítással. A kora reggeli utcakép már egészen mást mutatott, mint az esős éjszaka hitehagyottsága. “A hihetetlen bekövetkezett – emlékezik vissza Jászi. Lukachich nem jött: neki még kevesebb hadserege volt, mint nekünk!” A budapesti helyőrség éppúgy teljesen fölmorzsolódott, mint a monarchia frontja. Óriási tömegek lepték el a Kossuth Lajos utcát, a Rákóczi utat, a körutakat.

Károlyi miniszterelnöki kinevezését, a forradalom győzelmét betetéző hírt a budai Várból Pestre autózó Jászi és Kunfi adta hírül a főváros népének, akik számára az előző napok eseményei után éppúgy magától értetődőnek tűnt ez a döntés, mint a politikai közvélemény többsége számára. A reménytelenül nehéz helyzetbe került ország megmentésére vállalkozó őszirózsás forradalom október 31-én maga mögött tudhatta a magyarság minden számba jöhető rétegét, erejét.

A reggeli lapok az előző napi bécsi forradalomról szóló tudósítással együtt az őszirózsás forradalom győzelméről számoltak be címlapjaikon. A Népszava nyomdájában, hajnalban készült röplap a munkásokat a katonákhoz való csatlakozásra szólította fel. Reggel, a gyárak többségében nem vették fel a munkát, az emberek az utcára vo